Csillagok hozták, csillagok viszik

Zavard össze a világot úgy, hogy mosolyogj hétfőtől – vasárnapig. De ne csak azért mosolyogj, hogy összezavard a világot. Legyen a mosolyod őszinte, jöjjön belülről és mutasd meg kívülről…..

Sokáig nem tudtam mosolyogni, csak álltam hónapokig némán az ablaknál, néztem a csillagokat és vártam valakire, aki már azt hittem soha nem jön el. El voltam keseredve, persze azért nem maradtam teljesen magamra, de akik elmentek nagyon hiányoztak. Űrt hagytak maguk után, a pótolhatatlan, fájdalmas valósággal. Szóval akárhogy is, de magamra maradtam, vagy így, vagy úgy.

Ahogy telt az idő egyre reménytelenebbnek tűnt a várakozás. Nem jött senki, és én elkezdtem távolodni az ablaktól. Egyre messzebb kerültem, és egyre kevésbé hallottam a kinti zajokat és nem reméltem már, hogy valaha is ott áll valaki az ajtó mögött. Az ablakon kinézni már nem akartam, és az ajtót is megviselte az idő, egyre kopottabb lett. Egy nap arra gondoltam múló ábránd lehet ez az egész, mint ahogy az is, hogy kinyitom az ajtót és ott áll valaki mögötte. Amikor lemondtam minderről halk kopogást hallottam az ajtón. Kinyitottam és ott állt egy ember. Csupa véletlen volt, kellemes meglepetés.

Egy igazi jó barát, akiről csak azt tudom mondani, kívánom mindenkinek, hogy ismerjen egy ilyet. Amikor a legrosszabb állapotban voltam nem kérdezte meg, hogy mi van, csak leült velem beszélgetni, úgy hogy közben nem is tudta, mi történt valójában az életemben. Lassan alakult ki, észre sem vettem. Úgy éreztem, van egy ember, akit ismerek régóta és aki tényleg kíváncsi, arra, hogy miért vagyok ilyen állapotban. Persze lassan rájövök, és Ő segít visszanyerni a hitem, és minden alkalommal rávilágít arra, hogy érdemes másnap felkelni, mert ha nem is lesz jobb a holnap, de más lesz!